esszé bejegyzései



08-02-06

A hazátlan ember (Kurt Vonnegut)

Nem igazán regény, inkább csak papírra vetett gondolatok gyűjteménye. Egyrészt érdekes, néhol vicces, máshol elgondolkodtató, másrészt kicsit szervezetlen, spontán, nincs igazán vezérfonál, amire felfűződnének az egyes fejezetek, hacsak nem a mérhetetlen pesszimizmus, ami engem személy szerint kissé nyomasztott. Talán túl optimista vagyok? Vagy csak szeretnék az lenni?

Fanatikus Vonnegut-rajongóknak mindenképpen ajánlható, merthogy elsősorban arról szól, mit is gondol Vonnegut, épp ezért viszont nem-rajongóknak kevésbé érdekes olvasmány.

07-05-15

Elizabeth Costello (J.M. Coetzee)

Egy könyv, ami egy íróról szól. Pontosabban írónőről. Aki sikeres, híres, és ezért mindenféle előadásokra hívják. Így tulajdonképpen az egyes fejezetekben ezeket az előadásokat, vitákat ismerjük meg, tehát inkább esszé-gyűjtemény a könyv, de mégse, mert van valami kis történet is hozzá, amitől mégiscsak olvasmányosabb lesz meg személyesebb, illetve a könyv vége már nem előadás, hanem valami más. Az eszmefuttatások között vannak elgondolkodtatóak is, de azért akad afféle bölcsészeti maszturbáció is, jobb szót nem tudok rá, olyan szövegrészekre gondolok most, amiknek megértéséhez több más alapvető művet el kell olvasni, és az ilyeneket érthető okokból nem szeretem, kivéve, ha csupa olyasmire utal, amit éppen olvastam. De ez ritka. A befejezés meg érdekes, a túlvilág meg a hit, ugye, de megmondom őszintén, nekem az egész nem állt össze egységes egésszé, szóval vannak érdekes gondolatok, de mégse nem tudom, merre akar mutatni a könyv, hova vezet a cselekmény vagy a gondolatok. Persze lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé.

07-02-18

Fantáziaország (Luca Federico Garavaglia)

Az író "médiaszakértő", stratégiai márkafejlesztéssel foglalkozik, ami érdekesen hangzik - írhatna például a márkaépítés trükkjeiről, bemutathatna példákat. Persze azért ez egy esszékötet, ami némi gyanúra ad okot.

Nos maga a szöveg pontosan a félelmeket igazolja. Afféle bölcsész-remek, aminek megírásakor alighanem az volt a fő cél, hogy minél több hivatkozást rejtsenek el benne mindenféle filozófiai és egyéb művekre, ezzel is mutatva az iró széles tájékozottságát. Kicsit olyan szakdolgozat-szerű az összhatás. Azaz nem túl olvasmányos, mondhatni nehezen érthető. Persze ki tudja, mennyire felel ezért a fordítás, például a "kitalálás" és "teremtés" közti különbség taglalása alighanem másként hat olasz nyelven, ahol ezeknek a szavaknak más jelentéstartalmuk van, így magyarul elég követhetetlen volt. De nem csak ez. Pedig az alapgondolat érdekes: az emberek nem termékeket, hanem történeteket vesznek, az élményt, hogy egy történet részesei legyenek, akár csak szimbólikusan is - erről szól a márkaépítés. De mindezt sikerült valami borzalmas bölcsész-bikkfanyelven előadni, elég álmosítóan.

Azért olvastam mégis végig, mert voltak benne érdekes gondolatok.

Például az objektív szükséglet és a szubjektív vágy közti különbség - tényleg elgondolkodtató, mennyi kacatot halmoz fel az ember, és amit egykor feltétlenül meg kellett venni, az később csak porosodik egy sarokban.

A másik érdekes elmélet - csak egy bekezdésnyi utalás volt rá - hogy lassan két társadalmi osztály alakul ki, a szűk elit, és a többiek, a "neoproletárok", akiknek mindenük megvan, de bármikor elveszthetik. Szerintem van egy harmadik is, az igazi vesztesek, akár lokálisan (pl. hajléktalanok) akár globálisan (pl. Afrikában, Ázsiában) - az ő jelenlétük szükséges, hogy a "neoproletárok" érezzék, milyen szerencsések, legyen vesztenivalójuk. Végülis az egész fogyasztói társadalom valahol arról szól, hogy juttatni annyit a népnek, hogy azok már ne akarjanak forradalmat.

Ehhez kapcsolódott az a fejtegetés is, hogy ma már a klasszikus társadalmi osztályok megszűntek, helyettük különféle csoportok vannak, amikhez az egyén rugalmasan csatlakozhat - például egy filmklubban a filmrajongókhoz, aztán a biopiacon a környezettudatos életmódot folytatókhoz, stb. Hogy részben a fogyasztás határozza meg ezt is. Mert hát történetet, mítoszt veszünk, amikor vásárolunk, nem pusztán a szükségleteinket elégítjük ki.

Szóval volt sok érdekes gondolat, csak olyan sok helyről gyűjtögetett a szerző mindenfélét össze, hogy a végtermék követhetetlen és rendszertelen lett. Érdemesebb lett volna inkább egy-egy gondolatnál elidőzni, azt kifejteni, nem pedig azon sportolni, hogyan lehet minél több neves szerzőhöz kapcsolódni egy oldalon belül. És az irodalomjegyzéken kívül kellett volna a kötethez csatolni egy "kötelező olvasmányok" jegyzékét is, mely művek elolvasása nélkül neki se érdemes állni - a szerző állandóan utal mindenféle irodalmi műre, sőt, hosszas zeneelméleti fejtegetésekbe is kezd, ami már nekem végképp teljesen követhetelen volt.

Kevesebb több lett volna - az átlag értelmiségi olvasónak mindenképp.