Könyvek

Ez a kötet nem Ausztráliáról szól.

Igaz, vannak benne kenguruk, sőt, némelyikük beszél is, a nevezett kontinens pedig észvesztően száraz, fő populációját birkák és gazdáik alkotják, továbbá az őslakos fajok java része mérgező, vagy egyéb módon életveszélyes.

Boszorkányok nem szerepelnek a kötetben, ami nagy kár, cserébe vannak varázslók, meg Könyvtáros, és felbukkan Poggyász is, Rincewind pedig meglepő módon megment egy egész kontinenst. Bár egyesek szerint eleve miatta került bajba, ami már kevésbé meglepő.

Nem hiszem, hogy egy Pratchett-kötetről túl sok újat tudnék írni.

A boszorkányok – kedvenc karaktereim, hiába no, a női szolidarítás meg a kobakológia – visszatérnek Lancrébe, és ezúttal egy ősi veszéllyel veszik fel a küzdelmet – a maguk módján.

Megtudjuk, mitől szép a Szépek Népe, mitől olyan „bűbájosak” a tündék, és kapunk némi alapvető képet a párhuzamos univerzumok működéséről – valami gumilepedőknek súlyokkal is köze van az egészhez, amitől kicsit gyanús lesz az egész.

Egy dolog zavaró csak, az új magyar nevek. Nem is értem az egészet, hogy „szerzői jogi okok miatt” nem lehet az előző kötetek magyarításait használni. Valahogy olyan kicsinyesnek tűnik ez az egész, olyan tipikusan magyar. Legalább a Néne meg az Ángyi maradt volna!

Egy öregember egy ismeretlen szobában ébred. Nem emlékszik rá ki ő, hogy került ide, hogy fogoly-e egyáltalán, vagy akár el is mehetne, ha kedve tartja. A szobában ágy, szék, íróasztal, az asztalon fotók – emberek, akiket elvileg ismer -, egy megkezdett regény.

A tárgyakon kis cetlik: „szék”, „ágy”, „íróasztal”.

Látogatói is akadnak, egy kedves hölgy, aki megreggelizteti, egy orvos, az ügyvédje, egy kétségbeesett fiatalember, aki valami álomról kérdezgeti.

Mindezek olyan emberek, akiket ismernie kellene, akiket valamikor ő küldött valamiféle veszélyes küldetésre, akiknek a sorsára valami rejtélyes módon nagy hatással volt..

Ahogy a nap telik, az öregben emlékfoszlányok ébrednek, pár ember már mintha ismerős lenne - és mindeközben egy kamera kíméletlen egyhangúsággal dokumentálja az eseményeket.

Metaregény ez, amiben felbukkannak a korábbi kötetek szereplői, ami bizonyára nagyon izgalmas elmejáték lehet azon Auster-olvasók számára, akik hosszú távon is képesek emlékezni az elolvasott kötetek tartalmára, sőt, a szereplők neveire is. Nem olyanoknak való ám, akikkel többször előfordul, hogy jó száz oldal elolvasása után kezd derengeni, az adott könyvet talán már olvasták egyszer. Sajnos én az utóbbi kategóriába tartozom.

Hősünk egy antikvárium mélyén, szinte eltűnve két kötet közti rés mélyén, egy furcsa, sötétlila bársonyba kötött könyvet talál, melyet egy soha nem látott nyelv betűivel írtak. Keresni kezdi hát a betűk eredetét, a másik várost, mely itt húzódik a mienk mellett, mintegy a mi városunk szobái között meghúzódó térben, a homályos sarkokon túl. Minduntalan belebotlunk egy-egy jelbe, mely létére utal: a nappali nyirkos szőnyegén talált vonagló tengeri csillag, egy furcsa, zöld márvány villamos, mely a napnyugtával érkezik, egy vagon, melyben egy gótikus katedrális belseje rejtezik. De valahogy mégiscsak sikerül nem tudomást vennünk a mienken túl létező városról. Megtanultuk nem látni, nem észrevenni, az elménk a mi logikánk szerint mozog, ami ezen kívül van, az számunkra nem érthető, s így nem létezik.

Álomszerű és mégis valóságos történet a keresésről, s a könyv maga is szemlélteti, hogy létezhet a dolgok megértésének egy másfajta logikája is, ahol az elbeszélés mellékszálai hordozzák az igazi jelentést, ahol egy-egy hasonlat vagy határozó önálló életre kellhet és újabb meg újabb gondolatszálakhoz vezethet.

Épp ezért kicsit nehezen követhető néhol a történet, hiszen egy dolgoból tucatnyi másik következik, nem éppen elalvás előtti olvasmány. De nem csak könnyed gondolatkísérlet ez, gyerekkori álmok feltámasztása, nagyon is elgondolkodtató mondatok hangzanak el benne. Vajon a másik oldalról nézve a mi életünk is hasonlóan értelmetlen epizódok sorozatának tűnik?

„ Nincs mit tenni, bárki rajzolta is a mozaikpadlóra az ábrát, az börtönünk és otthonunk is egyben. Teljesen elképzelhető, hogy egy őrült isten visszataszító táncának nyomait őrzi, de még ha ezt valahogy sikerülne is megtudnunk, el kellene fogadnunk ezt az őrültséget: igaz és értelmes továbbra sem lenne más számunkra, mint az, ami ezen őrültség világán belül összefüggő.”