Könyvek

Valószínűleg nem teljesen függetlenül Loana királynő titokzatos tűzétől, előbányásztam a könyvespolcomról mindenféle kötetet, amit még zsenge kamaszkoromban olvastam, a kilencvenes évek elején, amikor elkezdtek az első fantasyk idehaza megjelenni. Az „előbányásztam” persze költői túlzás, mert túl sokat kutakodni nem kellett, és a cím se pontos, mert jelzett kötetek egy része külföldi, de sebaj.
A lényeg az, hogy itt van jó pár színes borítójú kötet. Anno nagyjából két kiadó adott ki ilyesmit, én meg kb. mindent megvettem, ami megjelent, vagy legalábbis kölcsönkértem, ó igen, egyes könyvek elején „a sorozatban eddig megjelent kötetek” listája bizony szépen ki lett pipálgatva, jelezve, hogy ez már nekem mind megvolt (oszt persze egy csomóra nem is emlékszem már, ez van).
No elolvastam párat. És itt jön az, hogy nemigen értem, mi tetszett nekem anno nagyon ezekben, mármint azon kívül, hogy nem nagyon volt más, ugyebár.
Itt van például Jack Vance, és az ő bestsellerei (a címlap legalábbis ezt állítja). A világ kétségkívül lenyűgöző és érdekes, tele mindenféle fura lénnyel és eseménnyel. De végül is se füle, se farka, a történetek legjobb esetben is pikareszk-regény szerűek, szinte véletlenszerű események egymás után fűzve, a párbeszédek többnyire nem túl életszerűek (bár legalább hangulatosak), végül is olyan, mint a régifajta AD&D kalandmodulok: dungeon, szörnyek, csapdák, varázstárgyak, mélyebb értelem vagy szervező elv nélkül. Ráadásul a kedvenc főhős, Ravasz Cugel teljesen alkalmatlan arra, hogy az olvasó azonosuljon vele (mármint a jobbfajta olvasó): alapvetően gyáva, gerinctelen, mondhatni gonosz alak, aki nem rest másokat bajba taszítani vagy akár tevékenyen legyilkolászni, ha éppen érdeke úgy kívánja, néha egészen kis előnyökért is vagy csak úgy, hirtelen haragból. És mindehhez még kissé buta és beképzelt is, aki néha szinte röhejes csapdákba sétál bele.
No persze, e könyvek nem éppen maiak, a hatvanas-hetvenes években íródtak, gondolom a kilencvenes években ezeket a nem épp friss műveket tudták olcsón megszerezni hazai kiadásra. És aztán egyes hazai írók – hangzatos külföldi álneveken persze – ezt a stílust kezdték átvenni és folytatni, miközben a nagyvilágban már rég más volt a trendi.
Én meg ezeken nőttem fel!
Újraolvastam a „Titkok világá”-t is, Andrew Hall műve, mely név alighanem egy magyar szerzőt takar, mely tényre utal, hogy nincs fordító megadva, továbbá a regény valóban a megjelenés évében íródott. Anno nekem valamiért ez a könyv nagyon tetszett, erre emlékszem. De hogy miért? Alighanem a világ volt kellően titokzatos, középkori és mégis fel-felbukkannak magas szintű technológiára utaló nyomok, és az egész annyira titokzatos, hogy a történet egyszer csak félbemarad, „folytatása következik” - amennyire tudom, ez sose következett be, talán ez a várakozás okozta azt, hogy bennem úgy maradt meg, mint „jó könyv”, pedig ebben is nehéz találni valamirevaló értelmes karaktert, mondhatni hőst (pedig az nem árt), kissé papírmasé-figurák ezek, és abból se a jobbfajta.
Na egyelőre itt tartok, van még pár könyv a kupacban, kíváncsi vagyok, mire jutok még.

Na ez is évek óta állt már a polcomon, most végre elővettem. Azt kell mondjam, Eco könyvei közül eddig ez tetszett legkevésbé. Igazából nem tudott megérinteni, talán mert a nyolcvanas években felnőtt leányként viszonylag távol áll tőlem az az élmény- és érzésvilág, amit egy negyvenes években felnőtt ifjú mondhat magáénak. Talán épp ezért pasiknak jobban bejön ez a könyv.
A sztori megint csak Eco-s azért, a nagy kérdés itt is, hol van a valóság és fikció/képzelet/emlék határa, mi az ami igaz, mi az amit nem. Mindez itt nem elvont filozófiai kérdés, hanem konkrét probléma, főhősünk ugyanis, egy hatvanas antikvárius, kómából térve magához semmire se emlékszik személyes életéből. Gyermekkorának színhelyére, egy vidéki házba visszatérve poros ládák mélyéről előásott hanglemezeket hallgatva, könyveket, képregényeket, iskolai füzeteket böngészve próbálja összerakni, ki is ő, és mit is csinált eddig. Már ha egyáltalán lehetséges utólag a valóságot felidézni.
A probléma és a szituáció érdekes, viszont a könyvet elözönlik a korabeli dal- és könyvidézetek, bőséges képanyaggal illusztrálva (ez a fele mondjuk jó), ami személyes kapcsolódás híján számomra inkább a szövegben való elveszést, mint az azonosulást segítette.

Na, ezt a könyvet évekkel ezelőtt kaptam kölcsön, szerintem kb. a szakítás után nem sokkal, hogy „okuljak”, aztán valahogy elakadtam az olvasásban, és most meg már vissza szeretném adni, tehát elolvastam gyorsan.
No nem csoda, hogy anno elakadtam.
Eleve gyanakvással tekintek azon könyvekre, amikben egyes mondatok vastagon szedve, kiemelve találhatók, ebben meg átlag másfél oldalanként van egy ilyen.
A szerző neve mögé biggyesztett „Ph.D.” is bizonyos gyanakvásra ad okot. Mert pl. C. G. Jung vagy éppen  Stephen Hawking könyveinél nem szokott ám ilyen szerepelni, ennél meg valamiért fontosnak tartotta a kiadó ezt kiemelni.
Na miről is van itt szó? A férfiak és nők különbözőek. Ujjé, ezt már eddig is sejtettem. Az igazsághoz tartozik, hogy nyilván van sok okosság a könyvben, de a stílusa! Meg hát attól tartok, azok a nagy igazságok és biztos módszerek amiket leír, alapvetően az USA-beli társadalmi/kulturális környezetre értendők, mert hát azoknak a különbségeknek egy része azért mégiscsak tanult, és a környezet elvárásaiból táplálkozik, azaz ember legyen a talpán, aki ebből kihámozza, mi az, ami hazai viszonyokra is alkalmazható. Ahol ugye a nők döntő többsége dolgozik, és úgy általában fel se merül az ötlet, hogy majd a férj fogja eltartani.
A szerző nagyon akkurátusan szakaszokra bontja az ismerkedést, amiben lehet is valami (a nagy átlag, ugye), a meglepi viszont a végén jön, az 5., és egyben utolsó szakasz, no az bizony az eljegyzés, és az összes sikeres sztori úgy végződik, hogy „x hónap után összeházasodtak, azóta is boldogan élnek együtt”, Na most ugye nekem már az se alaptétel, hogy a sikeres párkeresés feltétlen házasságba kell hogy torkoljon, de ebben a könyvben több pozitív példa támasztja alá azt is, hogy nagyon is üdvös a nászéjszakáig várni a „testi érintkezés negyedik fokozatával”, ami „maga a közösülés” – igen, a szerző ezt is szép precízen osztályozza, a csókolódzástól a szeretkezésig.
Aztán vannak ám segédletek is, szép kis mondatgyűjtemények, hogyan kérjünk bocsánatot, mit kell mondani különböző helyzetekben, mi az, amit semmiképpen nem szabad mondani (OK, ebben a részben sok igazság van, ezt mondhatom, mint nő). A legviccesebb a „101 hely, ahol ismerkedhetünk”, a „menjünk el a barátaink által szervezett társas összejövetelekre”-től kezdve az olyan tanácsokig, hogy „Aki nem vallásos, kezdjen el templomba vagy más szent helyre járni. Kérdezze meg barátait, melyik templomot javasolják. Vegyen részt hitoktatásban.”
A stílusa is meglehetősen nehézkes, körülményes, kicsit olyan, mintha az Ébredjetek!-et olvasnám vagy valami régi vágású illemtankönyvet: „Ha a nő eközben a férfi felé néz, az odaléphet és bemutatkozhat, majd kezdődhet az udvarlás” - bájos, nem?
Szóval kicsit olyan olvasni ezt a könyvet, mint valami távoli országból szóló tudósítást, különlegességet: igen, igen, sok minden igaz, na de azért így?

Újabb Kultúra-regény.

A bonyodalmak ezúttal egy különös fekete lyuk-szerű égitest körül zajlanak, ami egyszer csak megjelenik. Továbbá egyszerre csatlakozik a felső és alsó hálóhoz (jelentsen ez bármit), azaz olyan erőt és technológiát képvisel, ami nagyságrendekkel haladja meg a Kultúra jelenlegi tudását.

A történet kicsit nehezen követhető, egyrészt mert a különböző időpontokban történt eseményeket egymással párhuzamosan mutatja be, így pár esetben csak utólag sikerült összeraknom, hogy ja, ez a sztoriszál, ez a többi elé jön, és akkor így már OK. Másrészt bizonyos események, mint kiderült, csak nagyon lazán kapcsolódnak a fő bonyodalomhoz. (Azt például egyáltalán nem értettem, az elkényeztettet kis fruskát miért kellette belekeverni. Miért pont őt?)

Harmadrészt meg az én névmemóriámmal kicsit nehézkes volt követni, hogy akkor most éppen ki esküszik össze kivel.

Ja igen, mert ez a fura égitest csak egy dolog, közben kitör a háború az Aláz Birodalommal, bár ez az erőviszonyok figyelembevételével igazából nem túl aggasztó, az már inkább, hogy a háttérben mindenféle ősöreg Elmék konspirálnák.

No igen, vajon ki is irányítja a Kultúrát, aminek ugye nincs központi írányító testülete?

A fentiek miatt nekem most a sztori nem annyira jött be, de a világ továbbra is lenyűgöző, és újabb és újabb szeletkéit ismerjük meg.

A hajónevek meg fenomenálisak:Először Tölts, Gyógyítható Balsors, Új Kedves Érkeztére Várván, Teljeskörű Kárpótlás, Taktikai Báj, Tartózkodási Helye Ismeretlen.

No meg a Hálószakasz, aki az elmúlt 40 évet azzal töltötte, hogy óriási fedélzetén különféle történelmi csaták tablóképeit rekonstruálta – hibernált testekkel.

Egy Hector nevű már nem is olyan fiatal pszichiáter kalandjai az idővel.

Beszélget emberekkel, utazgat ide-oda, közben mindenféle kérdéseket tesz fel.

Attól tartok, a célközönség nem én vagyok, inkább afféle gyerekkönyv, csak ez nincs ráírva. Elég szájbarágós ugyanis, és az általam nemigen kedvelt kicsit leereszkedős stílusban íródott, igyekszik még véletlenül se terhelni az olvasót nevekkel vagy adatokkal, hanem ilyeneket ír, hogy „egy nagybajuszú filozófus bácsi”. Szóval nekem kicsit túlzottan is felszínes, mesélgetős volt.

Az meg külön vicces, hogy főhősünk csak úgy ötletszerűen repked a világban, a sarkvidéktől Kínáig, aztán Görögországba meg megint Kínába, mintha csak a sarki fűszereshez ugrana le, vagy éppen a szomszéd utcában lakó haverját látogatná meg.

Ha meg mese, akkor már lenne igazán mese.

Bár volt benne 1-2 érdekes gondolat, de a papír/érték arány nem az igazi.