Könyvek

Eric Sanderson (a második) egy nap felébred és nem emlékszik semmire. Nevét is pusztán az előszobában talált levélről tudja. Ahol a múltja lenne, a személyisége – csak nagy üresség.

A levél utasításai alapján eljut pszichológusához, majd az első Eric Sanderson által küldött levelekből és rejtélyes tárgyakból próbálja összerakni, ki is ő és mi történt. Csakhamar kiderül,   számára alapvető létkérdés, hogy időben rájöjjön minderre, hiszen egy furcsa, kézzelfoghatatlan lény tör a létére, ami szinte megállíthatatlan – vagy mégis létezne ellenszer? Egyáltalán, hogyan és miért jutott számára ez a sors?

Vajon tényleg létezik-e a valós világon túli fogalmi világ, a szavak, gondolatok, mémek világa, mely a maga módján éppoly valós, mint a mienk? Vajon áttörhet-e, átfolyhat-e a mienkbe? Mennyire erősek a szavak, a gondolatok? Mennyire szilárd és áttörhetetlen a határ a mi valóságunk és a fogalmak, gondolatok valósága között?

Érdekes világot láttunk itt, ahol idegen emberek levelei, vagy éppen hangjai rejthetnek el üldözőink elől az asszociációk tengerében, ahol az elhagyott, emberek által elfeledett tereket az Űrtelenség Kutató Bizottság tagjai járják, ahol könyv- és újsághalmok alá temetve rejtőzik az egyetlen ember kutatólaborja, aki talán segíthet.

Az is érdekes kérdés, hogy vajon mennyire tekinthető valaki ugyanannak a személynek, ha előző életéből nem emlékszik semmire? Vajon a személyiség, az én megmarad? És vajon mi marad elvesztett szeretteinkből – tán léteznek még valahol, valami fura, fogalmi formában továbbra is?

„Valójában lehetetlen megőrizni valakit, miután eltávozott, mert amit leírunk, az nem az igazság, csupán egy történet. Csak történetek maradnak meg a fejünkben vagy a papíron: válogatott tényekből összeállított, ügyes elbeszélések, anekdoták, jól megszerkesztett mesék a mi főszereplésünkkel.”

Nekem már a Perdido Station is nagyon tetszett, így ezt is gyorsan kölcsönkértem Jenniferéktől.

A két történet csak lazán kapcsolódik egymáshoz, de mindkettő Bas-Lag fura, ismerősen ismeretlen világán játszódik. Afféle sötét gőzpunk világ ez, a technológia csúcsát a gőzgépek és a léghajók jelentik, mindezt kiegészíti a thaumaturgia, mindenféle okkult és elvont praktikák, és a technológia és thaumaturgia furcsán keveredik – Frankenstein és Jules Verne világa ez.

Bas-Lagon az embereken csak az egyik értelmes faj a sok közül: növényi alapú kaktuszemberek, szkarabeusz-fejű, szagokkal kommunikáló kehprik, a félig rák homáremberek, vampyrok, és számtalan egyéb különös és enyhén (vagy éppen nagyon) nyugtalanító faj népesíti be a bolygót.

Mivel a könyve helyszíne Armada, egy sok száz összekötözött hajóból álló, több ezer éves úszó város, mely lakossága az évszázadok alatt idekerült szökevényekből, és a város kalózai által elfogott hajók kényszertoborzott legénységének leszármazottaiból áll, ezúttal többet is megtudhatunk Bas-Lag különféle furcsa és gyakran hátborzongató királyságairól.

A homáremberek vízalatti birodalmáról. Nemes Cromlechről, ahol a lakosság többségét zombik, lichek és egyéb élőholtak adják. Gengris hideg, torz víz alatti világáról, ahol a hínárnyak uralkodnak. A hajdani hírhedt Malária Matriarchátust alapító szúnyogemberekről, akiket mára egy kis szigetre száműztek, ahol a nőstények életük nagy részét az éhségtől félőrülten töltik, s a partra szálló vérrel teli élőlényeket pillanatok alatt képesek minden testnedvüktől megfosztani – és ekkor, egy rövid időre felvillan bennük az értelem, de a jóllakottság órái túl rövidek ahhoz, hogy akár bármiféle értelmes beszédedet elsajátítsanak.

A történet is kissé hideg, kemény, hátborzongató. Mit tehet egy nyelvész, akit akarata ellenére letelepítenek Armadán, hogy élete végéig ott éljen. Tudja-e befolyásolni sorsát, vagy csak kiszolgáltatott játékszere marad a nála hatalmasabbaknak/ügyesebbeknek. És zavarja-e ez egyáltalán őt?

A küzdelem egyáltalán nem hősies, hiányzik a végén a katarzis, bármit is érnek el a szereplők, mintha csak hamu lenne és por – sötét, nagyon sötét az egész, és nem csak a világ maga.

De azért jó, nagyon is.

Gyanús borítója ellenére meglepően érdekes kis kötet. Egy olyan alternatív valóságban játszódik, ahol mindennapos vitatéma, hogy ki írta Shakespeare darabjait, ahol a Különleges Szolgálat egységei között a Terrorelhárítókon kívül megtalálható az Irodalmi Detektívcsoport, a Művészeti Bűntények Csoportja és az Időőrség is (és ezek még csak nem is a legtitokzatosabbak), ahol az egyes stílusirányzatok követői utcai harcot vívnak egymással, a békésebb hívek pedig mintegy utcai térítőként győzködik a járókelőket igazukról, ahol a swindoni színházban már 15 éve minden pénteken a nézők által rögtönzött stáb adja elő a III. Richárdot – a többi néző aktív közreműködésével, ahol a távolsági közlekedés fő eszköze a léghajó, a krími háború pedig még mindig zajlik.

A központban egy mindenre elszánt, igazi, szinte karikarisztikusan gonosz főgonosz tettei állnak, akit nem rögzítenek a kamerák, és akinek a nevét nems zabad kimondani, mert több kilóméterreől is meghallja azt, és aki nemcsak eredeti kéziratokra pályázik, de a főhősnő „őrült, ám jóindulatú tudós” kategóriájú bácsikájának legújabb találmányára is, hogy ördögi terve keretében irodalmi hősöket raboljon el zsarolási szándékkal.

A világ maga érdekes, kissé bizarr, már csak ezért is érdemes a könyvet elolvasni.

A műfajt tekintve viszont valami kis fura kavarodást észleltem. Egyrészt a beharangozó szerint ez egy nagyon vicces kötet, ami részben igaz is, mert úgy általában ironikus és humoros a darab (még azt is megtudjuk, hogy a japán turisták már a regényekben is ott vannak), viszont van egy-két alighanem drámainak szánt szál (krími háború, elvesztett báty, régi szerelem...), ami igazából meglehetősen banálisra és felszínesre sikeredett.

Ennek ellenére összességében jó kis kötet, és semmiképpen se átlagos.

Ez a kötet nem Ausztráliáról szól.

Igaz, vannak benne kenguruk, sőt, némelyikük beszél is, a nevezett kontinens pedig észvesztően száraz, fő populációját birkák és gazdáik alkotják, továbbá az őslakos fajok java része mérgező, vagy egyéb módon életveszélyes.

Boszorkányok nem szerepelnek a kötetben, ami nagy kár, cserébe vannak varázslók, meg Könyvtáros, és felbukkan Poggyász is, Rincewind pedig meglepő módon megment egy egész kontinenst. Bár egyesek szerint eleve miatta került bajba, ami már kevésbé meglepő.

Nem hiszem, hogy egy Pratchett-kötetről túl sok újat tudnék írni.

A boszorkányok – kedvenc karaktereim, hiába no, a női szolidarítás meg a kobakológia – visszatérnek Lancrébe, és ezúttal egy ősi veszéllyel veszik fel a küzdelmet – a maguk módján.

Megtudjuk, mitől szép a Szépek Népe, mitől olyan „bűbájosak” a tündék, és kapunk némi alapvető képet a párhuzamos univerzumok működéséről – valami gumilepedőknek súlyokkal is köze van az egészhez, amitől kicsit gyanús lesz az egész.

Egy dolog zavaró csak, az új magyar nevek. Nem is értem az egészet, hogy „szerzői jogi okok miatt” nem lehet az előző kötetek magyarításait használni. Valahogy olyan kicsinyesnek tűnik ez az egész, olyan tipikusan magyar. Legalább a Néne meg az Ángyi maradt volna!